Az otthon olyan hely, aminek a kötelékeit az ember egy életen át igyekszik lerázni magáról. Az anya egy olyan nő, aki mártír álarca mögött eltiporja gyermekeit. A férj az a férfi, aki csal és ítél. A feleség az, aki tudja és hagyja. August Strindberg művének aktualizált, Ördög Tamás által rendezett feldolgozása megszellőzteti a család szennyesét és görbe tükröt állít a döntésképtelenségnek.
Becsuknád az ajtót, kérlek? – mondja egy nő szinte mindegyik, éppen az ajtón belépő nézőnek. Nem engedelmeskedik senki, hiszen a lépcsőn várakozókat a világért sem zárnák ki az előadásból. A sokszor ismételt kérdésre összenézünk. Az előadás része? Az előadás része. Leülünk, csak remélni tudom, hogy tartogat még valami meglepetést az este.
A közönség ugyanis tanul abból, amit lát, így a kezdetben izgalmas trükkök megszokottá halkulnak. Más a helyzet a játéktér kialakításának üzenethordozó jellegével: a Dollár Papa Gyermekei Otthon című előadása részben a szobaszínház paramétereivel dolgozik: közönség és színészek fizikailag közel kerülnek egymáshoz, színpad nem létezik, a darabnak szánt teret három oldalról ülik körbe a nézők. Ennek az elrendezésnek a különböző látásmódok bevezetésén túl nem egyértelmű a további szerepe. Talán annyi pikantériája azért mégis volt, hogy a közönség tagjai közelebb kerültek a közönséghez. Egymás reakcióit ugyanis tisztán érzékeltük. Láthattuk, min botránkozik meg és min nevet a másik. Érdekes élmény volt belelesni a szemközti sor értelmezésébe. Emellett a nézők egy csoportja saját reakcióinak szemtanúivá is válhatott, a játéktér egyik határát ugyanis egy tükörfal képezte. Hogy ez a megoldás mennyiben segítette vagy hátráltatta a jelenlévőket az előadás befogadásában, az már más kérdés.
Egy családi dráma bontakozott ki a szemünk előtt: az infantilis, domináns édesanya (Urbanovits Krisztina) férje haláláról beszél, majd lánya, Emőke (Kiss-Végh Emőke) házasságáról Tamással (Ördög Tamás), akit anyósa kifejezetten imád. A közönség soraiban ülő fiát, Bencét (Erdős Bence) – aki rápirít anyjára, így kerül bele az előadás folyásába – megkéri, csukja be az ajtót (az előadás része). Az első pár perc jól megalapozza a drámai feszültséget: a bűz, amire Krisztina panaszkodik, férje temetése óta a házon ül, nem lehet kiszellőztetni a falak közül.
Az előadás nyelvileg az élőbeszédre alapozott, ám ez esetenként a drámai ív és a nézői figyelemfenntartás rovására ment: a dialógusok gyakran egy helyben topogtak, a töltelékszavak zsákutcáiban rekedtek. Jogosan gondolhatná a gyanakvó néző, hogy valahol ez volt a cél, hiszen a köznapi nyelven előadott köznapi helyzetek sem Arany János soraiban verbalizálódnak, ám a hétköznapi is túljátszható. Voltak viszont jelenetek, amelyekben a köznyelviség igazán a helyén volt: Emőke minimonológja, szexuális témájú sztorizgatása túlzásoktól mentesen, az utcán elkapott mondatok stílusában szólalt meg.
Emellett érdemes megemlíteni, hogy a színtér minimalista berendezése, az előadás helyszíneiül szolgáló terek határainak megszűnése izgalmas játékra adott lehetőséget, amit a Dollár Papa Gyermekei társulat ki is használt. Tulajdonképpen az egész próbatermet, sőt még a termen kívüli teret is felhasználták.
A tér fogalmának átértékelődése a darab tematikájában is megfigyelhető. Az otthon térként és emberek közösségeként is értelmeződik az előadás során: lehet egy ház, amihez oly sok szörnyű emlék fűződik, de lehet a család lelkét adó anya kiterjesztett produktuma is, aki ennek a rengeteg emléknek az eredője. Urbanovits Krisztina alakítása a darab legösszetettebb szerepében semmiképpen sem nevezhető mindennapinak. Az egész drámán átívelő, magamutogatásba átcsapó feltűnési vágytól vezérelt, gyermekeit elnyomó és a családi döntéseket szemérmetlenül manipuláló anyai szerep szinte az első perctől fogva jelen volt a színpadon, biztos alapot nyújtva a konfliktusnak. Rajta állt vagy bukott tehát minden. Esetünkben inkább állt, mint bukott.
Urbanovits karaktere tehát domináns volt a drámai feszültség megteremtésében azáltal, hogy a lehető legrosszabb anya és az anyósviccekből ismert nő szerepét teljesíti be a színpadon. Fiát, Bencét szinte az első perctől elnyomva döntéseivel, haszontalannak tartja és kiteszi a szülői házból. Lányát kibeszéli a háta mögött, vejével kapcsolatos érzelmei pedig leginkább a beteges rajongásában érhetők tetten.
Az anya elnyomó alakjának tükörképe Bence karaktere, akinek csendes, visszafogott jelleme Krisztina harsány személyiségével majdhogynem egyszerre fordul át: a néma ítélkezésből a kimondott sérelmekig szép ívet rajzol játéka során Erdős Bence. Alakítása tele van finom pillanatokkal: ilyen nemi identitásának felvállalása, amit nővére, Emőke a beszélgetés hevében fel sem fog.
Krisztina karakterének egyetlen szerethető pillanatát is jól megragadja Urbanovits. Ez a vejével való kapcsolatának megingásához köthető: Tamás csábítása gúnyolódásba és a nő nőiségének teljes megalázásába torkollik, Krisztina félmeztelenül áll a közönség háta mögött szótlanságban, csak a tükörképét figyeli. Az előadás során látható vetkőzés egyáltalán nem a megbotránkoztatás eszköze: egy nő szeretetre, elfogadásra való igénye és a saját, gyakran szörnyű tetteivel való szembesülés tiszta pillanatát figyelhettük a tükörből.
Az Otthon olyan cselekménnyel dolgozik, ahol mindenkinek lépnie kellene azért, hogy az egyének emberhez méltóan kerüljenek ki a család rohadó teréből. Az elmozdulás előtti pillanatot örökíti meg, a végleges döntés azonban várat magára, a történet lezáratlansággal hagyja egyedül a nézőt, Tamás monológjának tanulságával, amiben szintén nagy szerepet játszik a kényszerű döntéshozatal. Ha minden választás veszteséggel járna, mit választanál? Mit adnál a szabadságodért?
Dollár Papa Gyermekei: Otthon (August Strindberg A pelikán című műve alapján). Rendezte: Ördög Tamás. Szereplők: Urbanovits Krisztina, Kiss-Végh Emőke, Erdős Bence, Ördög Tamás. Trafó, Budapest, 2014. június 2.
A fotókat Ligetvári Csenge készítette.