Színház
Ma négykor színházba megyek. Emiatt a délutánt elkértem a főnökömtől. Illetve a fél délutánt. Tulajdonképpen két órával szeretnék előbb elmenni. Nem mondtam meg neki, hogy miért, csak annyit, el kell mennem. Ilyen indokra, hogy el kell mennem, nem utasíthatta vissza a kérésem, de nem volt ínyére a dolog. Még mondtam is neki, hogy nem tehetek róla. Utólag megbántam, talán nem illett volna mondanom, mégsem arról van szó, hogy meghalt az anyám, csak egy színházi előadás. Nem az anyám halt meg, színházba megyek. Mégis bűntudatot éreztem, hogy ilyen apróság miatt elkéredzkedek. Nem csak egyszerűen színházba megyek, tulajdonképpen randim lesz. Nem randi, úgynevezett második találkozás. Ő, akivel színházba megyek, heti négyszer jár színházba. Hogy miért jár heti négyszer, azt nem tudom. Talán függő. Nem színikritikus, nem a Posztra válogat, csak úgy megy. Szeret járni. Mondja, hogy délután négykor lesz az előadás, szokatlan időpont. Nem gond-e. Végül is nem gond, bár az emberek délután négykor általában dolgoznak. Én is. A nem színházfüggők mindenképp. Nekünk, akik dolgozunk, el kell kéredzkednünk. De ilyen indokot mégse lehet mondani, hogy el kell mennem előbb, mert délután négykor színházba megyek. Miután közlöm a főnökömmel, hogy ma három órakor el szeretnék menni, kicsit rosszul érzem magam, legszívesebben lemondanám a randit, a második találkozást, a színházat. De ahogy ezt végiggondolom, rájövök, hogy teljesen feleslegesen érzem rosszul magam, hisz a főnököm azt mondta, rendben. Elmehetek. El vagyok engedve. Délután háromkor kiléphetek az ajtón, bármilyen indokom is van. Nem firtatta. Lehet, rosszul láttam, hogy nem volt ínyére ez a dolog, vagy csak én képzelem ezt mögé. Lehet, hogy teljesen indokolatlan, hogy bűnösnek érzem magam, habár az ember mindenképp hibás egy kicsit.
Délután háromkor kilépek az ajtón. Igyekszem úgy kimenni, hogy ne találkozzak a főnökömmel. Nem tudom, miért csinálom ezt, hiszen elkéredzkedtem, ő elengedett, nincs ebben semmi rossz. Nem lógok el. Megvárom míg a főnököm olyan helyre megy az irodában, ahonnan nem látja, ha távozom. Mert akkor mondani kéne valamit, például, hogy most megyek, mert ma háromkor megyek, hisz szóltam. Holnap találkozunk. Vagy hogy most akkor mennem kell. Vagy hogy már három óra, ideje mennem. Sajnálom, mennem kell, nem tehetek róla. De azt sem szeretném, ha ő mondaná, hogy már három óra, nem kell még indulnod? Nem fogsz elkésni? Nem sürgős, ahová menned kell? Ez borzasztó lenne. Fél háromtól figyelni kezdem, mikor nincs a helyén, hogy ne vegye észre, mikor elhagyom az irodát. 14:48-kor feláll, és kimegy a konyhába. Itt az alkalom, gyorsan kisurranok az ajtón. Nem vesz észre. Arra gondolok, talán furcsa, hogy tíz perccel hamarabb eljövök, hiszen nem ezt beszéltük meg. Azt mondtam, három órakor szeretnék ma elmenni, nem azt, hogy háromnegyed három után pár perccel. Ha már 14:48-kor el kell mennem, miért nem mondtam azt. Arra gondolok, hogy visszamegyek és megállok a folyóson. Öt percet a folyosón töltök, így nem lehet azt mondani, hogy túl hamar távoztam, de megúszom a kellemetlen elköszönést is. Igazából pontosan tudom, hogy ennek semmi értelme, hisz miért állna bárki a folyosón, illetve mit számít a folyosón álldogálás a főnökömnek. Miért számítana ez neki bármit. Úgysem a munkámat végzem már, csak a munkahelyemen vagyok fizikálisan. Kezemben a táskámmal, útra készen. Mert színházba megyek délután négykor. Amiről ő nem tud. Azért nem tud, mert nem is kérdezte. Ha kérdezi, valószínű, megmondom. Hozzátettem volna persze, hogy majd ledolgozom, vagy hogy ez egy kivételes alkalom.
Szabó Ervin
2015. május, valamelyik péntek. A könyvtár előtt fogunk találkozni délután négykor. Pénteken mindig jobban nézek ki. Az évszakhoz képest hűvösebb az idő, farmerkabát van rajtam. Két hete meg vagyok fázva, köhögés, torokfájás, egy hatalmas sálat tekerek a nyakam köré. Nem a legjobb ötlet, nem látszik tőle a mellem, pedig az fontos lenne. Hiába van péntek, nem nézek ki jól, vörös az orrom. Felkentem egy sötétebb árnyalatú rúzst, de orrfújás közben véletlen letörlöm az egészet a számról. Inkább szájfény, nem rúzs, egy munkatársamtól, Blankától kaptam. Nekem ajándékozta, mert ő nem használhat ilyen kozmetikumokat, pikkelysömöre van, nagyon érzékeny mindenféle kencékre. Tenyérnyi foltokban válik le a bőre, alatta rózsaszín marad. Kapargatja, néha észreveszi, hogy kapargatja, akkor abbahagyja kis ideig. Bekeni valami krémmel. Szteroidos, mondja, apámtól örököltem, mármint a pikkelysömört. Sose fog elmúlni. De nem kell tőle tartani, nem fertőző, mondja. Fénylik a krémtől a könyöke meg a bal szeme alatt, az orra tövében. Előveszem a kis tükröt a táskámból, és újra felkenem a szájfényt. Jól áll ez az árnyalat, örülök, hogy Blanka nekem adta. Közben arra gondolok, hogy remélem, egyszer sem használta, és valóban nem lehet elkapni a pikkelysömört.
Néha hetekig nem sminkelek, semmi alapozó, korrektor, púder, szempillaspirál, szemhéjtus. Ásítok, kicsordul a könnyem, ha nem vagyok kisminkelve nyugodtan folyhat. Nem kenődik el semmi. Nincs mi elkenődjön. Megdörzsölöm a szemem, nem lesz foltos, nem kell rá figyelni. Zuhanyzásnál nem lesz fekete paca a szemem körül, nem kell kétbázisú szemfestéklemosóval eltávolítani. Ha férfiakkal találkozom, mindig sminkelek, akkor nincs szemdörzsölgetés. Elképzelem, hogy pikkelysömöröm van, és nem sminkelhetek soha többé, nem használhatok semmilyen kozmetikumot, hogy foltokban válik le a bőröm, hogy szteroidos krémmel kenegetem életem végéig. Igen, ott is sebes, mondja Blanka, egy tortúra az intim szőrtelenítés. A körmét se festheti, mert allergiás reakciókat vált ki nála a körömlakk.
Gyerekkoromban gyakran leégtem a napon, utána mindig hámlás. Lehúzod a bőröd legfelső rétegét, vékony hártya. Jó érzés húzni, tépni, utána kidobod a szemétbe. Vagy hova teszed, nem emlékszem. Mosdó, kád. Csatorna. Odakerülnek a bőröd darabjai. A testsúlyunk tíz százaléka a bőrünk. Kopik, újranő, folyamatosan használódik, megsérül, begyógyul. Blankának nem tud begyógyulni. Olyan a bőre mindenhol, mint a náthától kivörösödött orrom, fáj, ég, vörös. Kenni kell. Hazamegyek és bekenem, nagymamámnak mindig volt csodakrémje, ami a náthás orra kiváló. Nekem is van csodakrémem. Nem csak a náthás orra jó, szúnyogcsípésre, ekcémára, télen kirepedezett szájra, az apró vágások is előbb gyógyulnak. Csak bekenem, elmúlik a pirosság, a fájdalom, a sérülés. Nem lenne szabad papír zsebkendőt használni, mert irritálja a bőrt.
Lassan negyed öt van, még mindig a Szabó Ervin előtt állok, nem jön. Megnézem a telefonom, üzenetet írt, hogy tíz percet késik. Csak akkor nem mosom le este a sminkemet, ha idegen férfiaknál alszom. Nem merem lemosni, pedig reggelre elkenődik. Nem akarom, hogy smink nélkül lássanak. Egyáltalán nem akarom, hogy lássanak. Nem szeretek idegen férfiaknál aludni, de praktikus okokból néha muszáj. A kapcsolat elején hónapokig kényszeresen szőrtelenítesz mindenhol, mintha nem tudná a férfi, hol nő szőr. A Blanka hogy oldja meg. Neki nem kell, fel van mentve szőrtelenítés alól a pikkelysömör miatt. Neki nem kell sminkelnie és borotválkoznia, se gyanta. Elfogadják őt így, szőrrel, smink nélkül, kozmetikumok nélkül. Blanka arcáról tenyérnyi foltokban válik le a bőr, fénylik a krémtől.
Borítófotó: The Luxury Spot