A DV8 alapító-vezetője, Lloyd Newson ötven férfivel készített mélyinterjút, hogy létrehozza archetípusát, Johnt. Olvasatomban ő nem egyetlen ember, hanem mindaz az ötven férfi, akik hajlandóak voltak leülni a pszichológus-rendezővel, hogy életük legintimebb szféráiba beavatva őt (és rajta keresztül bennünket), kirajzolják társadalmunk ránk nehezedő visszásságait.
A Johnok köztünk járnak és bizonyos értelemben – múltban megtörtént kisebb-nagyobb sérelmeinkkel, amelyek determinálják személyiségünket, jelenünket és jövőnket is – mi magunk is Johnok vagyunk. Empátia és tolerancia szükséges ahhoz, hogy felfedezzük Newson vulgáris-naturális elemekkel dúsított dokumentum (verbatim) színházában a „johnok” kiszolgáltatott, esendő, emberi oldalát és ne undorral forduljunk el például a tanártól, aki klórszagú bőrrel, az éjszakai homoszexuális szauna után áll ki osztálya elé. Ő is csak egy „john”, ahogy az előadás központi szereplője, aki körül gyűrűszerűen helyezkednek el életének és szubkultúrájának hozzá hasonló szereplői.
Igazából, befogadói szempontból, tökéletesen mindegy, hogy John egy állatorvosi ló-e, akinek az élete tökéletesen megfelel a rendező által felismert és elemzett problémák bemutatására vagy a főszereplő (Hannes Langolf) karaktere az ötven interjúalany személyiségéből és történeteiből van-e összegyúrva. A konklúzió mindkét olvasatban ugyanaz, amit az igazi „John” is megfogalmaz az előadás végén – hangfelvételről bejátszva hangját az egyik valós interjúból. A férfi, egy mindenkor és mindenhol érvényes közhelyet mond el: szeretet nélkül nincs értelme az emberi létezésnek.
Lehet, hogy saját tapasztalataim hiánya miatt, de az előadás súlyos társadalmi problémafelvetéseit – az agresszióval, a kábítószergondokkal, a bűncselekményekkel, az általános kilátástalanság és depresszió légkörével, a társadalom alsó rétegébe való, a kitörés teljes reménye nélküli beleszületés problematikájával – nagyon britnek éreztem. Nem ismerem ezeknek a jelenségeknek a hazai vetületét, így maradnak azok a brit filmek számomra, amelyek a világgal megismertették a szigetország szennyét, mint a Trainspotting vagy a Filth. Most, Lloyd segítségével újabb pokolbéli helyszínek tárulnak fel a sokarcú, misztikus London bugyraiból: az igénytelen bed-sitting miliő, a börtönök és a homoszexuális szaunák világa. Ezek a helyszínek adnak hátteret a főszereplő elképesztően lehúzó történeteihez. Mindehhez – a nyomatékosítás kedvéért – hozzáadódik a DV8 tökéletesen szerkesztett, precízen kidolgozott mozgásnyelve.
A DV8 fizikai színházként vált világhírűvé és a koreográfia ezúttal is tökéletes; egyetlen improvizatív mozdulat sem ékelődhet be a már-már zavaróan pontos mozdulatsorokba és ez rettentően feszessé és zárttá teszi a kompozíciót. Ezáltal tovább erősödik az előadás száraz dokumentumjellege és a kívülről, érzelmeket távol tartó szemlélés érzése. Vitathatatlan azonban a mozgás profizmusa, mely mind a koreográfus kreativitására, mind pedig az előadók kidolgozottságára jellemző. Minden jelenetnek más mozgásstruktúrája van, ami az előadás egészét tekintve igen széles spektrumon mozog az állóképtől a kontakt táncig.
Lloyd Newson társadalom-analízisében egy szinte szünet nélkül járó forgószínpad kerül a látvány középpontjába. Állandó mozgása a John körüli stabilitás teljes hiányának a szimbóluma. A színpad (vagyis a John szemszögéből láttatott világ) megállíthatatlan, mindent elsöprő, mindent eltörlő, lehengerlő forgása mindenen és mindenkin áthalad. Ebben a szédítő világban a szereplők egy része bravúrosan túlél, a szó szoros értelmében is kiskapukat, átjárókat talál (a sokfelé nyíló, könnyen mozgatható díszletfalak segítségével) és így menti tovább életét, de van, akit a körkörös mozgás magával ragad és a karakter többé nem tűnik fel a színen.
A forgószínpad egy lesújtó világ képének hátborzongató szinonimájává válik. John csak elszenvedője egy életnek, egy világnak. A környezetnek, ahová úgy született, hogy messze a rajtvonal mögé tették le, és a hátrányt – valószínűleg – soha nem képes már behozni, csak alkalmanként kicsit megközelíteni a mezőnyt. Az élet csak megtörténik vele, egy vészesen forgó világba születik, már gyermekként megtapasztalja az élet legmélyebb rétegeit. Apja a család minden tagjával brutálisan bánik: nővérét bezárja egy szobába, ahol rendszeresen megerőszakolja, fiútestvérét veri csakúgy, mint édesanyját, aki nem csoda, hogy alkoholmámorba menekül és végül kábítószer végez vele. Amikor úgy tűnik, John élete jó irányt vesz, és talán visszatalál a társadalomba, akkor a rendező lefékezi és megállítja a forgószínpad mozgását, majd nagyító alatt vizsgálja meg az adott mikrokörnyezetet. A forgószínpad még egy esetben állhat meg: amikor egy-egy szereplő „kiszáll”. Kiszáll, azaz képes önerejéből kitörni az adott társadalmi csoportból, szubkultúrából, vagy egyszerűen meghal.
A brit szlengben a John név többféle köznévi használatban is él. Például „john”-nak nevezik a prostituáltat látogató férfit, aki az élvezetért pénzzel fizet. Akárcsak a darabbéli John, aki derekasan megfizet minden apró élvezetért, amit az élet nyújt neki. A nő, akit igazán szeret, AIDS-ben hal meg, a gyermeke, akit húsz éves koráig kábítószer- és börtönviselt múltja miatt nem láthat, ám ekkor szeretné felvenni vele a kapcsolatot, a kezdeti lelkesedés után durván elutasítja őt. A „john” a londoni szlengben illemhelyet is jelent, aminek szimbolikáját nem kell magyarázni, ha a darabbéli John életével vonunk párhuzamot.
John, azaz János, a négy evangélista egyike is, és a mi Johnunk szinte próféciaként hirdeti a Biblia legfőbb üzenetét, a szeretetet. Ez az egyetlen érték, ez az, amit a felvételen beszélő igazi John, a darabbéli John és a „johnok” – beleértve magunkat is – keresnek. Már nem számít a környezet, nem számít a társadalmi csoport. Lloyd Newson toleranciára szólít fel bennünket és megmutatja, hogy a szeretet az, ami által – hovatartozástól függetlenül – közös nevezőre hozhatóak az emberek.
DV8: John. Rendezte: Lloyd Newson. Rendezőasszisztens, társulati manager: David Grewcock. Koreográfia: Lloyd Newson és az előadók. Díszlet- és jelmezterv: Anna Fleischle. Fényterv: Richard Godin. Hangterv: Gareth Fry. Produkciós vezető: Tom Pattullo. Előadók: Taylor Benjamin, Lee Boggess, Gabriel Castillo, Ian Garside, Ermira Goro, Garth Johnson, Hannes Langolf, Vivien Wood, Andi Xhuma. Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Budapest, 2014. október 3.