Utazás, éjjel. Erős konnotációjú szavak. Nektek mi jut eszetekbe az utazásról? És az éjszakáról? Kedden a Bakelit Multi Art Centerben, a The Last Anniversary című operadráma során együtt kaptunk válaszokat e kérdésekre, miközben az éj leple alatt a szabadságról álmodoztunk.
A The Last Anniversary című crossover operadráma világpremierje azt bizonygatta számunkra, hogy a szabadság igenis kapcsolódik az éjszakához, mivel akkor álmodhatunk, álmodozhatunk a múltról, amelyben szabadok voltunk. Adódik a kérdés, létezett-e valaha is a szabadság, s mennyire csak fogalmi pingpong a dolog évezredek óta innen oda, vesztestől győztesig…
A Bakelit, vagyis az első pesti gyárszínház a Soroksári úton van, a volt Hazai Fésűfonó- és Szövőgyár területén. Amíg a buszmegállótól a gyáron keresztülhaladva elérünk a színházig (amely ma már nemcsak színház, hanem hostel és kortárs művészeti tudásközpont is), a hol teljesen elhagyatott, romos, hol kisebb cégek által belakott épületek között, mindig fordul egyet veled a világ: teszel egy időutazást. Elhagyod a felszínt is, lekerülsz a realitásba, hogy úgy mondjam. Ott vannak a gyári sínek, a nehéz vasszerelvények, a megsárgult munkalapok az ajtók mellett a falon, a kitárt ablakok, amelyeken belátni a gyártermekbe, a bonyolult csőrendszerek, a kopott falakon életek rendje, rendszere – nyomok a múltból. Komor, a végsőkig átgondolt terep ez, ahonnan emlékek, izmusok armadája robban ránk (gondoljunk akár csak a magunk mögött hagyott korszak marxizmusára), de nem marad ki a szabadság – jó és rettenetes értelmében vett – fogalma sem. De gyerünk beljebb, vár a csaknem merőleges, adrenalinfokozó vaslépcső, amelyen felkapaszkodva ott a Bakelit színpada.
A darab a Hopes & Memories Project nevű, húsz (szlovák, francia és magyar) tagot számláló művészeti kezdeményezés keretein belül jött létre Jan Meyerowitz The Barrier című, 1950-ben, a Broadwayen debütáló musicalje nyomán. Az alkotás négy európai és egy afrikai ország több eltérő területen – színház, klasszikus balett, kortárs tánc, kortárs zene, opera, tradicionális tánc, tradicionális zene, filmművészet, újmédia – tevékenykedő művészének, szakemberének bevonásával egy, az Európai Bizottság által támogatott kétéves projektnek köszönhetően született meg. A cél az, hogy művészi eszközökkel rávilágítsanak a világ gyakran életeket követelő kirekesztő, rasszista jelenségeire. A projekt feladata, hogy tematizálja a multinacionális, multikulturális, sokvallású, eltérő gyökerű és hagyományú közösségeink konfliktusait.
Jan Meyerovitz a múlt század közepe környékén igen elismert, mára kissé elfeledett zsidó származású német komponista volt, aki a második világháború alatt bujkálni, majd Európából emigrálni kényszerült az Egyesült Államokba. Életében bőséggel adódott tehát alkalma a faji üldöztetés, a lélektelen gyilkolás megtapasztalására, és művei nagyrészt az európai rasszizmus, a holokauszt, és a „néger probléma” kérdéseit járják körül. A The Barrier az Egyesült Államok déli munkásainak rasszizmussal agyonnyomott életét egy fekete-fehér vegyes család mindennapjain keresztül ábrázolja, miközben az egyén és a társadalom viszonyát is boncolgatja. Főhősei két társadalmi réteg, valamint két korszak határán is állnak. A történetben egy apagyilkosság során sok mindenre fény derül – a felelősség, az identitás, a közösségi élet, de a görög tragédiák aktualitása kapcsán is. Noha több mint hatvan év telt el a bemutató óta, napjainkban még mindig nincs megoldás a problémára. A darab dél-afrikai együttműködőkkel készült, ott is volt a bemutatója. A The Barrier multimediális adaptációja most az EU és a Dél-afrikai Köztársaság színházi közönségéhez intézi a jogos kérdést: semmit nem tanultunk a származás alapján való kirekesztés múltbéli tragédiáiból? Hol a szabadság? A válasza az, hogy az álmaidban, öreg. Maximum ott.
Kezdődik. Egy leszállópályát látunk, egy tetszőleges európai ország repterét. A színpadon vetítővászon, de díszletekből. Egymásra helyezett fekete keretek, minden keretben fehér vetítővászon. A vásznon a leszállópálya, egy éppen megérkező repülőgép pilótafülkéjéből ábrázolva. Az „idegen földre lépés” archetipikus pillanatainak mikroszemcsékre való nagyítása következik, voltaképpen az egész darab erről szól. Megyünk lefelé, egyenesen, fekete-fehér képkockákon át, majdnem zuhanunk. (A fekete-fehér konfliktusa végigvonul a műben a díszletek színeivel is.) A nézőpont sem mindegy, a pilótának főszerepe van a darabban. Amint a repülő földet ér(ne), szerepeket cserélgető színészek jelennek meg, akik darabjaira szedik a „vásznat”, és két másodperc alatt reptéri váróterem kerül elénk, ahová sorban érkeznek a rasszok. Jön a japán turista, fényképezőgéppel, a két afrikai, akik jó barátok, a pilóta, a reptéri alkalmazottak, majd megindul az országba való beléptetés. A színpad terét balról jobbra járják be a szereplők, a baloldalon sorban állnak, a jobb sarokban pedig kiengedik azokat, akik „problémátlanok”. Az egyik dél-afrikai fennakad a rostán. Indok nincs, egyelőre „zárkába” kerül. A színpad jobb oldalán szól a zongora és a nagybőgő, Meyerowitz zenéinek átiratait halljuk finoman kopogó ritmusban az előadás alatt, de nélkülözve a mester drámai futamait. Néha talán kicsit túl szelíden is szól ez a muzsika.
A magányos, zárkában ülő fogoly közben – a fehér falak között rövid, a padlót finoman, de hangsúlyosan megérintő – kezével riadt mozdulatokat tesz, a földre veti magát, jelezve, hogy él. Megismétli foglyul ejtésének mozdulatait, majd leguggol a fehér szék mellé, és kinéz ránk: nem mer hozzányúlni, megáll a tenyere a szék fölött. Aztán visszaül rá. Emlékek, remény, társak, család, törzsi dalok, Isten, hála olvashatók ki a színpadi eseményekből. Éjjel.
Később a nappalra átrendezett díszletek között megy a kínzás: hiába az ügyvéd, hiába a jogvédők (akik a főszereplő éjjeli álmaiban szelíd táncospárokká válnak), a reptéri terror „szürke zónájában”, ahol a rendőrök és a személyzet az úr, nincs kegyelem. Hogy miért tartják fogva még a negyedik napon is? Találnak nála némi növényt, törzsi gyógyszert és szárított húst. Hús és fű. Vér, kábulat, primitív gyilkosok. Soroljam még a halálsztereotípiákat? Mindent ráhúznak a fogolyra, akit éjjel a szülei is meglátogatnak, s itt jön az operai rész. Édesanyja dél-afrikai, az apja fehér ültetvényes, aki „véletlenül” lett szülő, és gyűlöl. Úgy gyűlöli a fiát, ahogyan az csak elképzelhető. A klasszikus opera férfi szereplőinek színpadi mozgására, merev kartartására, a romantikus festészet ijesztő, frakkos, sziklákon merengő férfialakjainak beállásaira remekül rájátszó énekes arról dalol, miért gyűlöli annyira a saját fiát, s mennyire iszonyatos és gyűlöletes az a kultúra, ahonnan az származik.
Az anya „nigger”, aki szintén a klasszikus gyarmati szolga színpadi jelenlétét idéző viseletben, kötényben, alázatos testtartásban a háttérből énekel. Az egyik éjszakai álomban – amely a legszebb jelenet a darabban – a színpad legelejére jöhet, s könyöröghet a fia életéért. Miután az egész mű a fiú álmai és ébrenléte közti teljes ellentétet jeleníti meg, jól jön egy narrátor, aki magyarázza néha, hogy hogyan lehetséges ekkora ellentét itt, ma, most, valahol Európában. Ő a pilóta, aki egyébként már a leszállás után pár perccel lerészegedik, hogy felejtsen. Néha átsétál a színen, és akkor kiderül, kicsoda. Hogy ki az a „pilóta”, aki szállít minket egymáshoz vagy egymástól el. A nagy archaikus figura. Aki hoz és visz, híreket, embereket, eszményeket, álmokat. A nagy probléma az, amit ő cipel: van-e az emberi lénynek joga a szabadsághoz? Hangosan (és számomra egy kissé didaktikusan) elmeséli, mit jelent utasokat szállítani egyik kontinensről a másikra. Mit jelent vinni és hozni embereket úgy, hogy sem a múltjukat, sem a jövőjüket nem firtatja. Felveszi őket itt, majd leteszi ott, vagy fordítva. Nincs jelentősége.
A táncosokból, énekesekből és színészekből álló szereplőgárda ihletetten, finoman és minden felesleges drámai túlzástól mentesen, nyugodtan játszott. Néhol hiányoltam a szenvedélyt, egy egészen kicsi vágtát a szívnek, de talán valóban jobb, ha most nyugodtak maradunk. Miért jó az opera, a jazz, az afrikai tánc és a klasszikus „fehér” opera színpadi keveredése, eszközeinek együttes alkalmazása? Hogyan lehet az egyetemes emberi jogokat, a migrációt, a diszkriminációt másképpen ábrázolni? Jobb tudni, jobb látni, még ha szimbolikusan meg is öljük az apánkat, ahogy a darabban történik. Mert ki is az, aki eddig nevelt? Kivel kell szembefordulni? Ki gyűlöl? Tudnod kell és harcolnod ellene. Különben maradsz illegális bevándorló. Honnan is, hova is?
Hopes & Memories Project: The Last Anniversary. Rendezte: Laurent Festas. Dramaturg: Themi Venturas. Koreográfia: Berger Gyula, Mdu Mtshali. Látvány: Lukáš Matejka, Ondřej Růžička, Dragan Stojčevski, Tomáš Žižka. Ének, zene: Kelebogile Boikanyo Besong, Till Fechner, Genevieve Laurenceau, Ildo Nandja, Edward Phiri. Táncművészek: Ikki Hoshino, Caroline Lemière, Vusi Makhanya, Sarlós Flóra Eszter. Színművészek: Bertrand Festas, Themi Venturas. Bakelit Multi Art Center, Budapest, 2014. október 7.
A képeket Szűcs Réka készítette.