Almási Évát színpadon látni: nagy szerencse. Nem csodálnám, ha valamelyik álmoskönyvben ez a bölcsesség olvasható lenne. Persze nem csak szerencséről van szó. Lebilincselő élményről is. Övé a címszerep ebben az eredetileg egy karakterre épülő darabban.
A Rákosszentmihályon zabigyerekeket nevelgető Róza asszony váratlanul beállít a lecsúszott Verőczy családhoz, hogy az elmaradt tartásdíjat követelje. Az csak természetes, hogy pénz, az nincs. Ennél viszont sokkal bosszantóbb, mi több, kellemetlen, hogy a házasság mellőzésével fogant gyerek bohém életű apja éppen akkor akarja rávenni jómódú ismerősét, a naiv, ám kőgazdag fiatalembert, vegye már feleségül az ártatlannak mondott, hótiszta leányanyát. Még csak az hiányzik, hogy kiderüljön, a csinos hölgyecske hótiszta ugyan, de nem egészen ártatlan. Bár a botlás gyümölcsét a kertvárosban rejtegetik hónapok óta, épp elég árnyékot vet a családra a gondozónő tartós jelenléte. Róza ugyanis egyáltalán nem óhajt távozni, sőt egyre inkább befészkeli magát az ereklyeként nyilvántartott hatalmas fotelbe. Aztán szép csendben, egy-két rosszullét színlelésével és furfangos magyarázatokkal megoldja a kényes kérdést. Verőczyék hálásak lehetnének neki, ha fogalmuk lenne arról, mi is a hála.
Almási Éva Rózája olyan természetesen, magától értetődő stílusban tartja kezében a szálakat, hogy szinte fel sem tűnik, ő irányít mindent. Nem az egyszerűnek látszó, ám józan paraszti ésszel mindent eligazító őstehetséget játssza, hanem az élet iskolájában tanult, sokat tapasztalt, illúziótlan asszonyságot. Utolsó monológja – amelyet a semmiért sem felelős, világra mosolygó pólyást átkarolva, őszinte keserűséggel mond el – hatásos és megvilágító erejű. Rajta kívül senki sem törődik a védtelen csöppséggel.
Lengyel Menyhért fanyar vígjátéka Róza találékonyságára alapozott, egyszemélyes darab, de a rendezés és a színészek játéka többszereplőssé emeli. Almási Éva méltó partnere a megesett lány anyját alakító Murányi Tünde. Minden hájjal megkent, ravaszkodó özvegy, aki arra számít, hogy hatalmas közhelyek teátrális elővezetésével, a kiszolgáltatott, gyenge nő sztereotípiáját felhasználva eléri céljait. Nem győzi hangoztatni, hogy mennyire egyedül vannak a nők „az élet viharában”, miközben nincs számára lehetetlen. Ördögi természetű anyatigris, aki mindig csak egyet akar: azt, hogy túlélje az éppen aktuális válsághelyzetet, no persze az sem baj, ha minél jobban jön ki belőle. Murányi Tünde igazi jellemtelen jellemet formál, ám az átlátszó ravaszkodás mellett is felvillantja a vonzó kiismerhetetlent, az örök nőt. Megunhatatlan, mert nem csupán elszánt és alkalmasint közönséges teremtés, hanem légies, poétikus is tud lenni – ha a legsötétebb akarat érdekében is.
Szabó Erika izgalmasan érzékelteti a gyermeke után áhítozó és férjre vadászó leányanya kettősségét. Sohasem fogjuk megtudni, valóban szerelmes-e a jómódú fiúba, aki házassággal kecsegteti, vagy inkább azért szereti csak, mert gazdag. A titkolt gyerek igazi apjának szerepében Szanitter Dávid széles skálán mozog, a bonvivántól az intrikuson át a sértett hím groteszk tragikumáig, ahogyan feladata kívánja.
A férjjelöltet alakító Rábavölgyi Tamás kiválóan megformált figurát teremt. Az okos, gazdag és szerelmes fiatalember nem túl gyakorlott az érzelmi életben. Verőczyék ezt akarják kihasználni, meglátva a jótét lélekben a jó partit. Rábavölgyi Tamás tehetségének erős jele, hogy nem a gazdag, ám kissé lüke aranyifjú sémájába bújik. Megküzd a feladattal és fel is nő hozzá. A szerelem nevében és hevében cselekszik, alakítása így lesz hiteles és átélhető, ékes bizonyságául annak, hogy a szerelemnek mindig igaza van.
A kisebb szerepekben is emlékezetes megoldásokat látunk. A bútorkereskedőként magánszámot, valóságos cirkuszi mutatványt produkáló Széles Tamás kissé harsányan, mégis remekül parádézik. Az öreg Rábert játszó Dengyel Iván meggyőzően villantja fel, hogy az apai örökség nem csak milliókból áll, hanem a lelki folytatódás mellett ellenszegülést is kivált. Azért bátortalan, rászedhető, és mégis kitartóan lángoló a fiú, mert az apja csak a pénzzel tud bánni, az emberekkel és az érzelmi helyzetekkel nem. Nyilvánvalóvá válik a sorsszerűség abban, ahogyan az ifjabb Ráber leül a székre, és majdnem leesik róla, mivel a második részben az apa éppen így foglal helyet. Ebből egyetlen pillanat alatt, visszamenőleg megértjük a családi összefüggéseket. Eltéphetetlen egymáshoz tartozásukon túl azt is, hogy életvitelükben nem az efféle kisszékeket szokták meg.
Ilyen apróságokból áll össze az a rendezői bravúr, amelyet Benedek Miklós neve fémjelez. Szerény nemesfém ez, nevezetesen: egyszerű arany. Ismét tanúi lehetünk annak, hogy Benedek Miklós mennyire elemében van a huszadik század első évtizedei világának megidézésében. Rendezése a komédia társadalomkritikai elemeit úgy hangsúlyozza, hogy színészei időnként zenei aláfestés mellett, mintegy saját áriájuk énekeseiként szólalnak meg. Operai jellegű értelmezése a nézőt fontos pillanatokban távolítja el a köznapiságtól a fényviszonyok megváltoztatásával, a lebegő mozdulatok következetes alkalmazásával, az elemelkedett, álomszerű megjelenítés beiktatásával.
Hogyan oldja meg Róza a kényes helyzetet? Ezt nem mondom el, mert mindenki megtudhatja, ha megnézi az előadást.
Lengyel Menyhért: Róza. Rendezte: Benedek Miklós. Játsszák: Almási Éva, Murányi Tünde, Szabó Erika, Szanitter Dávid, Rábavölgyi Tamás, Dengyel Iván, Eke Angéla, Széles Tamás, Németh Gábor, Kuna Kata. Karinthy Színház, Budapest, 2014. december 5.
A fotókat Nagy István Dániel készítette.